A nagycsarnok története

A millenniumi ünnepségekre készülő fõváros lakossága az 1867-es Kiegyezést követően megnégyszereződött. A XIX. század végén Budapesten már több mint félmillióan éltek. A vidékről a városba áramló tömeg különféle igényeit infrastrukturális fejlesztésekkel kellett kiszolgálni: ebben az időszakban alakult ki a város arculatát máig meghatározó útszerkezet, ekkoriban épültek a Nagykörút és az Andrássy út bérházai, a Margit- és az Erzsébet-híd, ezidőtájt kezdtek el szaporodni a kávéházak, mulatók, mozik és színházak. Budapest visszavonhatatlanul világvárossá vált.

A korabeli sajtó egyre gyakrabban cikkezett az elavult, kaotikus hangulatú, piszkos, fertőzésveszélyes utcai piacokról, és sürgette a Nyugat-Európában egyre népszerűbb, szabályozottabb vásárcsarnoki rendszer átvételét. A századfordulón a fővárosnak 44 piaca volt, amelyeken 4-8 ezer árus kínálta portékáját. A piacokon azonban nem uralkodtak paradicsomi állapotok: legtöbbjükön nem volt víz, egymás mellett árulták az állatokat és az élelmiszereket, a higiéniai állapotok meg sem közelítették a tisztiorvosi előírásokat. Elsősorban ezeknek a problémáknak a megoldása vezérelte a Közgazdasági és Közélelmezési Bizottságot, amikor 1892-ben tervpályázatot írt ki az elsőszámú fővárosi vásárcsarnok kivitelezésére.

A Bizottság hosszas keresgélés után a vámház épülete mögötti Sóház-telket jelölte ki az épület helyszínéül. A szakértők meghatározása szerint az épületnek “tartósnak, takarékosnak és célszerűnek” kellett lennie, a bírálatnál a beépített terület nagyságát, a standok általános elrendezését, a dunai, a vasúti, a kocsi- és a gyalogos közlekedést, a karzatok kialakítását, a lépcsőket, a világítást és az épületszerkezeteket értékelték. A tervkiírás kikötötte, hogy a csarnoképület tartóváza vasszerkezetes lesz: ennek elsősorban tűzvédelmi okai voltak, továbbá ez tűnt a leggazdaságosabb megoldásnak is. A csarnoképítés mintájául elsősorban korabeli német példák lebegtek a megbízók szeme előtt: mindenekelőtt a későbbi fővám téri épülethez hasonló külsejű berlini, lipcsei és frankfurti vásárcsarnoké.

VILÁGVÁROSHOZ MÉLTÓ PIAC

A kilenc beérkezett pályázati műből végül Pecz Samu terveit fogadta el a hazai és nemzetközi szaktekintélyekből álló zsűri, amely eredetileg három pályamunkát is ez első helyre emelt. Pecz mellett két külföldi csoport is jutalomban részesült: két párizsi építész, Escande és Gourmez, továbbá Anger, Högner és Preil lipcsei tervezők munkája is az első helyre került. A hosszas vita után végül Pecz kapta meg az építési engedélyt; a Nagyvásárcsarnok építése 1894-ben kezdődhetett meg. A két évig tartó építkezést több incidens is megzavarta:
A munkában résztvevő magyar kőfaragók például több hónapig sztrájkoltak, az elleni tiltakozásul, hogy a kivitelező cég nagy számú cseh és olasz munkást alkalmazott, csökkentve ezzel a hazai munkások esélyeit.

1986. június 30-án, 10 nappal az épület átadása előtt a majdnem teljesen elkészült Nagyvásárcsarnokban tűz keletkezett, amely iszonyú rombolást végzett. A tűz okára a közel egy évig tartó vizsgálat sem tudott fényt deríteni.
A feltételezések szerint a baleset hátterében emberi mulasztás állt. Tény, hogy a tető 50-60 méter hosszan leégett, a keletkezett kárt 50-60 ezer forintra becsülték. Pecz Samu újabb tervet készített a helyreállításhoz, amelynek részét képezte, hogy a korábbinál több tűzcsapot, tetőkibújót és mászólétrát telepített az épületbe. A csarnok megnyitó ünnepségét végül 1897. február 15-én tarthatták meg; ekkor nemcsak a Fővám téri, hanem – a századelő Európája és főleg a Monarchia területén dúló csarnoképítési láznak köszönhetően – vele egyszerre megnyíló, másik négy modern piacépület (a Hold utcai, a Rákóczi téri, a Klauzál téri és a Hunyadi téri csarnokok) megnyitóbeszédét is elmondhatta Bánffy Dezső miniszterelnök. A köszöntő után begurult az épületbe az első tehervonat, és egy nap múlva a Nagyvásárcsarnokban megkezdődött az élet.

A kereskedők 1897. február elején árusíthattak először az épületben, ekkor még bérleti díjat a megnyitásig nem kellett fizetniük. Az épület felépítésének összköltsége 1 millió 900 ezer forint volt, majdnem akkora, mint a kerület másik négy csarnokának együttes beruházási összege. A központi Vásárcsarnok költségeit igencsak megdobta a tűzkárok helyreállítása, továbbá a nagyméretű áruforgalom zökkenőmentes lebonyolítását lehetővé tevő vasúti sín és alagút kiépítése.

Az impozáns Fővám téri épületen a kor leghíresebb iparosai dolgoztak kivitelezőként: az acélszerkezetet például a Schlick-féle vasöntöde készítette, a színes épületkerámia elemek pedig Zsolnay Vilmos gyárából valók, és a homlokzatot is Zsolnay-pirogránit díszíti.
A belső teret két részre osztották, az egyik oldalon a kiskereskedők (“detail-csarnok”), a másikon a nagykereskedők kaptak helyet. A hús, a zöldség, a gyümölcs, a tejtermékek és halárusító bódék mögött egy pódiumot építettek, itt folyt az akkoriban megszokott árverezés. Az épületet egy – a többi résztől teljesen elzárt – baromfiudvar zárta. A körbe épített galérián élelmiszert tilos volt árusítani, itt ezért kosarakat, papírárukat és ajándéktárgyakat kínáltak a vásárlóknak.

ZIEGLER NÁNDOR

A csarnok első igazgatója Ziegler Nándor volt, aki szigorú szabályokat fektetett le. A házirend rögzítette például, hogy az árusok csak a csarnok felszereléseit használhatják, egyénileg ácsolt bódékat nem állíthattak fel. Egy kereskedő csak saját bódéja mellett bérelhetett második standot, és csak akkor, ha erre más nem jelentkezett. Cégtáblákat és hirdetéseket kizárólag a csarnok igazgatóságának engedélyével lehetett elhelyezni. A bérleti díjat a termékek szerint határozták meg, a legtöbbet a halárusoknak kellett fizetniük a hűtőpultok bérlése miatt. Az árusok viszont ingyen használhatták az épület felvonóit, illetve a telefont. A higiéniai előírásoknak megfelelően rengeteg szabállyal kellett megbarátkozniuk a kereskedőknek. Kötelezően előírták az áruk csomagolását, erre a célra, továbbá a termékek előminősítésére és osztályozására létrehoztak egy gyűjtőraktárt. Ezzel együtt az áruszállítás és az árusítás időrendjét is szigorúan korlátozták. A termékeket éjjel szállították; a piac minden hétköznap reggel 5-12-ig, délután 4-7-ig volt nyitva.

AZ ELSŐ ÉVEKTŐL MÁIG

A bevezetett rendszer nem aratott osztatlan sikert az árusok között. A korábbinál sokkal szigorúbb minőségi követelményeknek nem minden termék felelt meg. A csarnok akkori közönsége a régi vásári hangulatot siratta, attól félve – ahogy ezt a Vasárnapi Újság is megírta – hogy a csarnokkal “győzedelmeskedni fog az egyformaság elve”. Ebben komoly szerepe lehetett azoknak az intézkedéseknek is, amely bizonyos “decens” viselkedési normákat is előírt az árusoknak: tilos volt az áru hangos ajánlgatása, a kiabálás, az éneklés, a fütyülés és a káromkodás. A vevők arról panaszkodtak, hogy a csarnok megnyitása óta minden sokkal drágább, ráadásul durvák az eladók, és sokszor becsapják őket, mert nem szoktak hozzá a darabáruk nagybani kiméréséhez. Felvetődött az az ötlet is, hogy szervezzenek tanfolyamokat az árusoknak, hogy kitanulják az új rendszert. A termékekre vonatkozó előírások betartását állandóan ellenőrizték, és gyakran fordult elő áruelkobzás is. A piacokhoz szokott kofák fellázadtak a bürokratizmusnak tulajdonított helyzet ellen, és létrehoztak egy érdekvédelmi szervezetet, a Vásárcsarnok Kereskedők Egyesületét.

A kezdeti elégedetlenkedés után a kereskedők aztán hamar belátták, hogy a csarnok megléte egyfajta szükséges rossz, és a forgalom hónapról hónapra emelkedik. Az évek folyamán a csarnok belső és külső kiépítettségét tovább fejlesztették, megépült a halcsarnok, illetve megkezdődött a rakpart felőli oldal árkádszerű kibővítése.

Az I. világháború alatt a Nagycsarnokban elszabadult a pokol: az árak a csillagos égbe szöktek, gyakoriak voltak a verekedések és a lopások. A helyzet megoldására külön csarnok-rendőrséget hoztak létre, és az árakat a Kereskedelmi és Iparkamara átmenetileg központilag állapította meg.

A csarnokban a legjelentősebb kár a II. világháború alatt keletkezett.
Teljesen romba dőlt a baromficsarnoknak nevezett földszintes épületrész, és súlyosan károsodott a Pipa utcai kereszthajó. A helyreállításnál a pincében tárolt kerámiákat használták fel, de sajnos a renoválás alatt az igényességnél fontosabb volt a gyorsaság.
A 60-as években – amikor felépültek az oda nem illő, zárt standok – a csarnok elveszítette régi hangulatát, a vásártérben valóságos bódéváros épült fel. Az épület szerkezete a háborúk alatt teljesen megrongálódott, az életveszélyes csarnokot végül 1991-ben bezárták.

Szerencsére nem örökre, bár a felújítási munkálatok – az építéshez hasonlóan – nem zajlottak zökkenőmentesen.
A Nagyvásárcsarnok helyreállításának tervét 1991-ben a Budapesti Városépítési Tervező Iroda Rt. dolgozta ki. A legnagyobb gondot az egyedi idomtéglák illetve a Zsolnay-féle kerámiaelemek pótlása jelentette a Tokár György, Hidasi Györgyi és Nagy Gergely vezette építészcsapatnak. A műemlékké nyilvánított csarnok renoválása 1994-ben fejeződött be.
Az I. sz. vásárcsarnok Budapest egyik legrangosabb középülete, ezért éjszakai díszkivilágítást is kapott.
Újra működik a csarnok két órája. Minden órában Kodály “Én elmentem a vásárba…” című dallama szólal meg.

Pecz Samu (1854-1922)

1854. május 1-jén született Budapesten.
Előbb a fővárosi, majd a stuttgarti műegyetemen tanult, majd két évig képezte magát a bécsi Művészeti Akadémián. 1878-ban egy királyi palotatervvel elnyerte a legjelentősebb építészhallgatói díjat, a Preis Stipendiumot.
Pecz Samu a Mátyás-templom restaurálásakor a munkálatokat vezető Schulek Frigyes irodájában dolgozott, majd a Műegyetemen az ókori építészet magántanára, később a Középítéstan I. sz. Tanszékének (épületszerkezettan) professzora lett.
Jelentős szerepe volt a vasszerkezet magyarországi elterjesztésében, építészeti alkalmazásának kiterjesztésében. Az ő tervei alapján építették fel többek között a fasori evangélikus templomot és gimnáziumot.
Legjelentősebb alkotása a budapesti Központi Vásárcsarnok. Ennél a szinte funkcionalista épületnek is nevezhető munkájánál sikerült megvalósítania legtökéletesebben az építészetről vallott nézetét, hogy „a szép épületnek harmonikusnak és hasznosnak kell lennie”.

Forrás:
Budapesti vásárcsarnokok a századfordulótól napjainkig
(Magyar Képek Kiadó, 2002)
Írta: Nagy Gergely
A színes felvételeket készítette: Szelényi Károly
A kiadvány megvásárolható a Vámház körúti vásárcsarnokban.